A filozófiáról három pont:

  Ez egy nagy labirintus.
  
  Rengeteg munka, fáradtság. Ebbe bele kell szokni. És abba is, hogy semmi kilátás nincs, és hogy e sok erőfeszítés értelmét igen kevesen ismerik el. Már ha valóban van, már ha valóban gondolkodó lény vagy. Közben lehet könnyedén éhen halsz. 

Felébredések

A reggeli felkelés az esti lefekvéssel kezdődik. Éppen azzal, hogy nem fekszem le. Tíz óra környékén kihajtunk  a szomszéd barátommal a tanyára. Ilyen egyszerűen ez a neve: a tanya. Az út fagyott, jeges, rallyzunk, kézifékes kanyarodások. Szinte mindig akad egy vagy kettő vagy több őz, aki félve néz minket. Szemükben iszonyat, állnak az út közepén, nézik, ahogy közeledünk. Csak az utolsó percben jön meg az erejük, arrébb szökkenek. A tanyánál teszünk-veszünk, éjszakáztassuk az állatokat, nézem ahogy nőnek a borjak. Telefonálok kedvesemnek. Hisz ott van térerő, kegyetlen hideg, természetes csend, és megfagyott gyönyörű táj...

Többnyire éjfélkor bújok ágyba, de még olvasgatok ezt azt. Mózes Attila regényét fejeztem be, az Egyidejűségek-et, amit az alcíméért vettem kézbe: „Rendhagyó falumonográfia”. És jó volt. Olyan mint egy Tarr Béla film, csak annyival jobb, hogy könyv, amit kézbe lehet venni, olvasni. Ha Tarr ebből készített volna filmet, az hosszabb lenne, mint a Sátántangó. Sokkal hosszabb. Egyéb olvasmányaim Kirkegaard első nagyobb műve, Az irónia fogalmáról, állandó tekintettel Szókratészra, és Dosztojeszkij Feljegyzések a holtak házából. Mert még nem olvastam. És gyakran, vagy néha, de előkerül Pierre Hadot is. Ő és Heidegger állandó visszatérő felbukkanó emberkék az éjszakai kalandozásokban. Persze, vannak esték, éjszakák, amikor nem olvasok, csak mászkálok a netten, vagy Tarantino, netán Rodrigez még nem látott, vagy rég látott filmjeit nézem meg.

Mire elaludnék, kezdődik a rókajárás. Mérhetetlen falusi fagyott csend... és hirtelen felvonít Ásher, a fekete Giant Snauzer. A nemes állat vadszagot fogott. Utána a két hátsó kutya is ugatni kezd, és sorra a szomszédok kutyái is felébrednek. Felkelek, vastag ruhák, sapka, lámpa, egy szál cigi, és kimegyek. A hátsó udvaron, általában a nyúlpajtáknál, vagy a traktor körül szimatol a róka. Unottan megnéz, aztán lomposan a kerítéshez oson, elegánsan átugrik, a kert felé veszi az irányt. Mikor elég messzire ér, leül. Várakozik. Ha elunom az udvaron való álldogálást, ha éppen nem nézem a ragyogó csillagokat, hanem bejövök, akkor egy negyed óra és megint az udvaron motoszkál, a kutyák ismét szaggassák a láncaikat. Persze, őt ez nem zavarja. Éhes. S talán kicsinyei vannak, hát kitartó. Ismét ki kell menni... De van amikor a csillagok szépek, fenséges az éjszaka csendje... olyankor kint maradok. Nézzük egymást én és a róka. Ő valahol árnyékban, lapulva, én valahol árnyékban lapulva. De tudjuk, hogy látjuk egymást. Még ha csak egy sötét folt vagyunk, megszoktuk. Ott a róka, várja, hogy adjam fel. Ő tudja, érzi: ott vagyok, mellettem a vasvilla, várom, hogy jöjjön vagy tűnjön el. Ha megunom, akkor félóra és kezdődik elölről. Hajnalig. Ha kitartok, akkor feladja ő. Kimászik az árnyékból, utálkozva felém néz, és elugrál a szántáson. Nó, nem az erdő fele... hanem egy másik udvar fele. Olyankor aludhatok reggelig, és arra ébredek, hogy valaki panaszkodik, hogy eltűnt egy-két tyúkja, rucája... A kis Vuk meséjét újra kell írni.

Reggel miért kelek fel. Hát többnyire reggel nem kelek fel. Az a reggel valamikor dél körül van. Kávé és cigi, forró tea, aztán talán ebéd. Nem reggelizek. Favágás, istállótakarítás, kellene javítgatni a gépeket, rendbe rakni a szerszámokat. Korán sötétedik, a nap gyorsan eltelik. Estefele kezdődnek a gondolatok. Szinte mindig este, akkor jött el az ideje. Maradjak, vagy ne maradjak? Filozófia vagy mezőgazdaság? És kinek van igaza: Pierre-nek, a filozófia életmód, vagy Heideggernek, a filozófia létmód? Miben rejlik Szókratész rendkívülisége? Mi a fene az a filozófia, és miért nem hagy nyugodni? Tényleg itt az ideje, hogy gondoskodjam magamról, a jövőmről? Van valami alapja annak, hogy úgy érzem valami vállalkozásba kell kezdjek? Felcserélném ezt a falusi csendet a város zsivajával? Még fel tudnám egyáltalán cserélni? Később lesből rám tőr valami alkothatnék. Valamit rajzolni, festeni! Megérinteni az agyagot, maszatolni, simítani, valamit megszobrintani a változásokból, megragadni a megragadhatatlant! Az utolsó az írás. Ez már könyörtelenebb, vadabb. Ez egy kategorikus imperatívusz, nem is lesből támad, s nem is teketóriázik. Írni kell! – ennyi. De mit?... és a „de mit?” elhall a csendben. Üres lapok fehérsége. Ebből lesznek a fehérruhás rémálmok, nó meg az elpasszolt lehetőségekből. A Fehérruhások a rémálmaimban jelennek meg. Persze, sosem álmodom meg őket, hiszen tudok róluk, ismerősök vagyunk. Nem kell elaludtak ahhoz, hogy megjelenjenek. Látensen végig ott vannak. S csak így: a Fehérruhások. Ők. Ti.

Valamit mégis, és mindenek ellenére: írni kell!

Teremtés előtti momentum

Felvettem létem magamra,

Még nem tudtam mi az.

Fáj, pihék hullanak arcomra

Olvadt láva s földrögök.

Gondoltam, csak felöltözöm,

Hogy a hideg ne legyintse semmimet.

Most zavarban kupacolom össze

Széjjelment málló eszemet.

Kiszemelni, ki érti ezt

De mindenki tudja tán’,

Hisz létet öltözz magára

Minden lény, lényeg s talány.

És ebben a döbbent véres

Minutumban, mikor

Szól a végzetes, hogy „legyen”

Létrejöttem én, fényesen csillogó

Monumentum.

„L’art pour l’art”: nyugtázta,

"És látá Isten, hogy jó."

(de titkon röhögött)

Helyzetjelentés

„De profundis clamo at te Domine!”

Ma reggel is forrón ébred rám a nap:

Ballábbal. Vízre, puffadó halálra

vágyva: Hiába. Repedésekbe öreg ráncokba,

Az éhes kis nyüzsgések meglapulnak...

Ehhez csak musica sacra szólhat.

Zene, kíséret nélkül. Kísértet, Kedvesem nélkül.

S a távolból csakazértis: Te Deum laudeamus...

"Ars poetica"

(az eredeti dallamon énekelve)

Préselt szavak úsznak árban

Virágom, virágom

Fulladozó madármúzsák –

Virágom, virágom

Közöttetek mit keressek

Virágok, virágok

Én titeket s ti engemet?

Szétrágott virágok.

Csíkszépvíz. 2o12 filtáb'

mai Nap, valami efféle

sárga melegben

remeg a levegő

úgy

ahogy egy ősi egyiptomi orrán

távozott a rózsaszínben kocsonyádó’ agya,

meg ne romoljon a test, maradj itt

örökre

úgy

kitömve, aszottan,

beépítve a falba

Én, fáraód leszek

a kisherceg sálját

megtaláltam a falnál,

sárga melegben, kiskoponya mellett

úgy

meghűltem, influenzásodok

s már nem tudok kapálni

lám, belédlázasodok

mert egy ősi egyiptomi

fejéből kiszívták a gondolatokat

azok a szent nap-papok

na úgy

    szeretlek téged, mai nap.

E pillanatban

a nap, még éppen kiszimatol a hegy mögül.

Egy róka lábát emelve egérre ugrani kész.

Bennem épp bizsereg egyet a keserű kávé.

A fűszálak harmatcseppekkel teli, megrezzennek.

E pillanatban hirtelen meglátom:

Arcod mosolyára az első puha ránc

rátelepült.

E pillanatban

hajnali fél öt: megindult egy kósza szellő,

A fiatal rendeket könyörtelenül kell

 – e pillanatban –

Lekaszálni.

A rég öregei érzik még e pillanatokat.