Azontúl
csendes-havas szombat van. Felkeltem, de tovább alszom magam, tovább álmodom
magam. Egy darabig még nem mertem kimászni az ágyból, mert hideg a világ.
Hallgattam Eddie Vedder-t, mert szeretem a magányt, mert nem félek magamtól.
Csak hogy kiderüljön, nem magány ez: egyedüllét csupán. Van félnivaló, ami
egyenes kövezett út a „kompromisszumokhoz”. Na, vajon?
Zuhany alatt
eszembe jut, hogy valaki másnak a tusfürdőjét használjam., mert ződebb’. Aztán
tornászok egy kicsit, mozgolódok hadd legyek fitt ha vért kell adni kajabonért.
A pizsamámat veszem vissza, ma nem megyek sehova. De ez sem lesz igaz, mert ki
kellene szellőztetni a fejem. Kávét főzők, a maradékokból az e heti utolsó
melegszendvicset készítem. Hallgatom ezt a zenét. Kávé és cigaretta. Eszek, s
csak azért is főzők egy mentateát. Mentáltea.
Az államvizsgák
nem hagynak nyugton, ezért ismételten ezt a számot hallgatom. Egy kapaszkodó
Husserl, Heidegger, Gadamer ellenébe. Ne mind gondolkozzanak helyettem a
fejemben. Tudtommal még az enyém, s nem akárkié [das Man] – tevődik
hozzá automatice. Fertőzöttek vagyunk, s mégis oly tiszták mint a latyakos hó.
De igaz is: nem csepeg semmi, szóval fagy van, nincs latyak – csak feszes hó.
Már nem az a puha, hanem az a páncélos, az a melegben s fagyban edzett. Az államvizsga. A
huszadikszázadosok, főképpen a három német. Még szerencse, hogy franciát tanultam,
s nem allemande-ot. „Kortárs francia
fenomenológia”. „Ricoeur-i hermeneutika”, „Sartre egzisztencializmusa”,
„Derrida differance-ja,
destruktivizmus”, „Faucoult pszihoanalízis-erósz, bűnözés, börtön”, „totalité et infinité par E. Lévinas”.
Hallgatom a zenét, hadd vitatkozzanak ezek össze. Nem kell elköteleződni, nem
kell a nem-választást dönteni. Összevitatkoznak bennem, pedig már kezdem
megtanulni, hogy mi az a lényeglátás, mi az a végességem, idő s nyelv. Csak
ennyi lenne?
Ezt a zenét
hallgatom, zűr van, zűrzavaros a Szamos itt a szomszédban. De legalább van
benne víz. Erre mondta Cioran (a francia?) hogy minden víznek fulladás színe
van. Lehet nem is mondta, s lehet nem ezt, s lehet nem így. Je ne se pas – s nem is lényeg [Wesen, Wessen, ουσια, subtantia/essentia]. Nem ez a lényeg, csak
annak látszik. Ειδος– látszat, kinézetében, φαεμενον-
megjelenésében. Jaj, hogy meg vagyunk fertőzve. Nem csak én, de te is. És szombat
van. S kimegyek sétálni, talán találkozok Esti Kornéllal – de ő nem is az igazi.
Sosem voltam ilyen optimista. Kanadában is vannak fenyők.
Egyre
csendesebben hallgatom ezt a zenét. Csendre vágyom, hogy hallgatni tudjak.
Azt hiszem már
képes volnék megírni az államvizsgámat. Abban az értelemben ahogyan azt elvárja
az intézményi követelményrendszer. Azaz: felkészült vagyok, megvannak a
szakmai-tárgyi ismereteim, a kutatott tárgyterület mezején. Igen, képes vagyok
megírni egy tudományos szakdolgozatot.
Hiszen rengeteg dolgot végigolvastam, végiggondoltam, jegyzeteim is megvannak.
Behatóan ismerem a kontinentális és analitikus nagy címkéinek az erre vonatkozó
kijelentéseit. Azt is elsajátítottam, hogy kell írni, szerkeszteni, jól, pontosan
fogalmazni, érvényesen hivatkozni, meggyőzően érvelni. Mégis és mindezekkel
együtt: lehetetlennek tartom, hogy a dolgozatom megszülessen.
Tulajdonképpen
az a munka amit én elvégeztem, nem más, mint amit egy számítógép is elvégez.
Mechanikus és felesleges. Mindazonáltal a legnagyobb gond az, hogy alapjában véve értelmetlen. Mert
egyelőre semmi, de semmi filozófikum nincs benne. A lényege, a veleje hiányzik.
Ez az egyetlen eredmény, amit őszintén eredménynek
tudok elkönyvelni: az, hogy valóban képes vagyok belátni kudarcomat, azt,
hogy éppenséggel nem-filozófiai amit csináltam. Mit lehet ebből a
negatívvitásból érvényként, értékként felmutatni? Munkám csak kezdet, negatív
felismerés – s így lényegi értelemben tapasztalat. Megtapasztaltam a határomat:
egy szakdolgozaton túl, semmi
értelmeset nem tudok felmutatni. De már nem állhatok meg itt: tapasztalatom
nyitottá kell tegyen – másképpen nem is volt az. Bizonytalan, kételkedő lettem
– ha ez a nyitottság akkor ezt is elértem. Ebből a bizonytalan lebegésből,
ebből a parttalan tanácstalanságból kell megszülessen a kérdezésem: hogy mi a
filozófia. Ám, ez talán elmaradt. Nem tudom feltenni ezt a kérdést, mert
elképesztő felesleges teherként nyomnak az olvasmányaim, egy Arisztotelész
válasza, egy Heidegger válasza, egy akárki válasza. S így a saját leendő
kérdésem van veszendőben. Tulajdonképpen ez a számvetés sem az enyém: heideggeri...
ha folytatnám, akkor bizonyára a létkérdésbe torkollana a „mi a filozófia?”
kérdése. Sőt már tudom is mi az: a jelenvalólét egyik létmódja. Értem is e
szavakat. Sőt, ez az értésem tulajdonképpen
csapda, mely éppen a szabad, önálló gondolkodástól foszt meg. Nyugodtan
végigsétálok a csapáson, a rejtekutak semmit nem rejtenek már, hisz ki vannak
tűzve útjelzőkkel.
Ez hát a
filozófia vége? Újra? Ismét? Már semmit nem lehet végiggondolni, mert ez már
megtörtént? Csak bejárt utak maradtak? Vagy másképpen téve fel a kérdéseket: ez
az ember vége? Több gondolkodás, több emberi lét nincs? Minden már csak
technika, módszer? Minden már csak gép, mechanika? Ismétlések ismételt ismétlése:
mindenek vége ez.
Mindenestől és tág
értelemben megtörtént mindent átemelkedés, dekonstrukció, hermeneutika, fenomenológia,
poszt-strukturalizmus, poszt-modern... mindez már bejárt út. Az analitikus
filozófiáról ne is beszéljünk: nekik már a vég előtt vége lett.
Lehetséges új
kezdet a filozófia számára? Lehetséges-e ezek után a radikális nem-tudás tudásának felvállalása –
őszintén, pőre egyszerűségében? Van-e nekrofiliától mentes élet? A filozófia
ötven éve meddő. Mit kezdjek akkor magammal, ha egyszer szerelmese vagyok a
bölcsességnek? Némán álldogálok a halott, meddő Sophie mellett... és talán ez
csak a vörösen felizzó hajnal előtti csend. Aminek hallgatója vagyok: filozófiahallgató...
