Azontúl
csendes-havas szombat van. Felkeltem, de tovább alszom magam, tovább álmodom
magam. Egy darabig még nem mertem kimászni az ágyból, mert hideg a világ.
Hallgattam Eddie Vedder-t, mert szeretem a magányt, mert nem félek magamtól.
Csak hogy kiderüljön, nem magány ez: egyedüllét csupán. Van félnivaló, ami
egyenes kövezett út a „kompromisszumokhoz”. Na, vajon?
Zuhany alatt
eszembe jut, hogy valaki másnak a tusfürdőjét használjam., mert ződebb’. Aztán
tornászok egy kicsit, mozgolódok hadd legyek fitt ha vért kell adni kajabonért.
A pizsamámat veszem vissza, ma nem megyek sehova. De ez sem lesz igaz, mert ki
kellene szellőztetni a fejem. Kávét főzők, a maradékokból az e heti utolsó
melegszendvicset készítem. Hallgatom ezt a zenét. Kávé és cigaretta. Eszek, s
csak azért is főzők egy mentateát. Mentáltea.
Az államvizsgák
nem hagynak nyugton, ezért ismételten ezt a számot hallgatom. Egy kapaszkodó
Husserl, Heidegger, Gadamer ellenébe. Ne mind gondolkozzanak helyettem a
fejemben. Tudtommal még az enyém, s nem akárkié [das Man] – tevődik
hozzá automatice. Fertőzöttek vagyunk, s mégis oly tiszták mint a latyakos hó.
De igaz is: nem csepeg semmi, szóval fagy van, nincs latyak – csak feszes hó.
Már nem az a puha, hanem az a páncélos, az a melegben s fagyban edzett. Az államvizsga. A
huszadikszázadosok, főképpen a három német. Még szerencse, hogy franciát tanultam,
s nem allemande-ot. „Kortárs francia
fenomenológia”. „Ricoeur-i hermeneutika”, „Sartre egzisztencializmusa”,
„Derrida differance-ja,
destruktivizmus”, „Faucoult pszihoanalízis-erósz, bűnözés, börtön”, „totalité et infinité par E. Lévinas”.
Hallgatom a zenét, hadd vitatkozzanak ezek össze. Nem kell elköteleződni, nem
kell a nem-választást dönteni. Összevitatkoznak bennem, pedig már kezdem
megtanulni, hogy mi az a lényeglátás, mi az a végességem, idő s nyelv. Csak
ennyi lenne?
Ezt a zenét
hallgatom, zűr van, zűrzavaros a Szamos itt a szomszédban. De legalább van
benne víz. Erre mondta Cioran (a francia?) hogy minden víznek fulladás színe
van. Lehet nem is mondta, s lehet nem ezt, s lehet nem így. Je ne se pas – s nem is lényeg [Wesen, Wessen, ουσια, subtantia/essentia]. Nem ez a lényeg, csak
annak látszik. Ειδος– látszat, kinézetében, φαεμενον-
megjelenésében. Jaj, hogy meg vagyunk fertőzve. Nem csak én, de te is. És szombat
van. S kimegyek sétálni, talán találkozok Esti Kornéllal – de ő nem is az igazi.
Sosem voltam ilyen optimista. Kanadában is vannak fenyők.
Egyre
csendesebben hallgatom ezt a zenét. Csendre vágyom, hogy hallgatni tudjak.
Azt hiszem már
képes volnék megírni az államvizsgámat. Abban az értelemben ahogyan azt elvárja
az intézményi követelményrendszer. Azaz: felkészült vagyok, megvannak a
szakmai-tárgyi ismereteim, a kutatott tárgyterület mezején. Igen, képes vagyok
megírni egy tudományos szakdolgozatot.
Hiszen rengeteg dolgot végigolvastam, végiggondoltam, jegyzeteim is megvannak.
Behatóan ismerem a kontinentális és analitikus nagy címkéinek az erre vonatkozó
kijelentéseit. Azt is elsajátítottam, hogy kell írni, szerkeszteni, jól, pontosan
fogalmazni, érvényesen hivatkozni, meggyőzően érvelni. Mégis és mindezekkel
együtt: lehetetlennek tartom, hogy a dolgozatom megszülessen.
Tulajdonképpen
az a munka amit én elvégeztem, nem más, mint amit egy számítógép is elvégez.
Mechanikus és felesleges. Mindazonáltal a legnagyobb gond az, hogy alapjában véve értelmetlen. Mert
egyelőre semmi, de semmi filozófikum nincs benne. A lényege, a veleje hiányzik.
Ez az egyetlen eredmény, amit őszintén eredménynek
tudok elkönyvelni: az, hogy valóban képes vagyok belátni kudarcomat, azt,
hogy éppenséggel nem-filozófiai amit csináltam. Mit lehet ebből a
negatívvitásból érvényként, értékként felmutatni? Munkám csak kezdet, negatív
felismerés – s így lényegi értelemben tapasztalat. Megtapasztaltam a határomat:
egy szakdolgozaton túl, semmi
értelmeset nem tudok felmutatni. De már nem állhatok meg itt: tapasztalatom
nyitottá kell tegyen – másképpen nem is volt az. Bizonytalan, kételkedő lettem
– ha ez a nyitottság akkor ezt is elértem. Ebből a bizonytalan lebegésből,
ebből a parttalan tanácstalanságból kell megszülessen a kérdezésem: hogy mi a
filozófia. Ám, ez talán elmaradt. Nem tudom feltenni ezt a kérdést, mert
elképesztő felesleges teherként nyomnak az olvasmányaim, egy Arisztotelész
válasza, egy Heidegger válasza, egy akárki válasza. S így a saját leendő
kérdésem van veszendőben. Tulajdonképpen ez a számvetés sem az enyém: heideggeri...
ha folytatnám, akkor bizonyára a létkérdésbe torkollana a „mi a filozófia?”
kérdése. Sőt már tudom is mi az: a jelenvalólét egyik létmódja. Értem is e
szavakat. Sőt, ez az értésem tulajdonképpen
csapda, mely éppen a szabad, önálló gondolkodástól foszt meg. Nyugodtan
végigsétálok a csapáson, a rejtekutak semmit nem rejtenek már, hisz ki vannak
tűzve útjelzőkkel.
Ez hát a
filozófia vége? Újra? Ismét? Már semmit nem lehet végiggondolni, mert ez már
megtörtént? Csak bejárt utak maradtak? Vagy másképpen téve fel a kérdéseket: ez
az ember vége? Több gondolkodás, több emberi lét nincs? Minden már csak
technika, módszer? Minden már csak gép, mechanika? Ismétlések ismételt ismétlése:
mindenek vége ez.
Mindenestől és tág
értelemben megtörtént mindent átemelkedés, dekonstrukció, hermeneutika, fenomenológia,
poszt-strukturalizmus, poszt-modern... mindez már bejárt út. Az analitikus
filozófiáról ne is beszéljünk: nekik már a vég előtt vége lett.
Lehetséges új
kezdet a filozófia számára? Lehetséges-e ezek után a radikális nem-tudás tudásának felvállalása –
őszintén, pőre egyszerűségében? Van-e nekrofiliától mentes élet? A filozófia
ötven éve meddő. Mit kezdjek akkor magammal, ha egyszer szerelmese vagyok a
bölcsességnek? Némán álldogálok a halott, meddő Sophie mellett... és talán ez
csak a vörösen felizzó hajnal előtti csend. Aminek hallgatója vagyok: filozófiahallgató...
Valamilyen unalmas óránk volt. Unalmas óra akkor
két típusú volt: amikor aludtam, vagy amikor bármi egyébbel foglalkoztam igen
élénken: naplót írtam, filozófiai témákkal kekeckedtem a a magam naiv módján,
sakkoztunk, vagy agyagszobrocskákat maszekelem a pad alatt, vagy csak firkáltam
a füzetbe. A francia és angol volt jellegzetesen ilyen típusú unalmas óra.
Leggyakrabban pedig román, történelem és földrajz órákon aludtam unalomból.
Tulajdonképpen az egész órarendben ezek az unalom-órák voltak a legkevésbé
unalmasok számomra: hiszen vagy akkor éltem ki magam a leginkább, vagy simán
aludtam.
Akkor is valamilyen unalmas óránk volt, olyan alvós. Ki
voltam nyúlva a jól ismert padon, féloldalasan ráhajtottam a fejem az összefont
kezemre. Attila, a padtársam rajzolt valamit, éppen az én füzetembe. Így
szundítva, hunyorgós szemmel, kábán vártam a csengőszót. Minimálisan érzékeltem
a tanárnő hangját, pontosabban a hangsúlyokat, a hangszíneket, mert az jelezte
csak, hogy a leckét mondja, vagy éppen egy diákkal, netán velem, vagyis hozzám
beszél. Az idő ezeken az órákon, ilyenkor nyúlós és ragadós lett.
Attila ébresztett meg. Az emberek kifele igyekeztek a
teremből, a tanárnő pakolta a naplót, meg egyéb dolgait. Frissen csengettek,
bár nem hallottam, éreztem. A csengő visszhangja még ott vibrált a levegőben.
Mikor kinyitotta a szolgálatos az ablakot én is feltápászkodtam, és
kitámolyogtam a folyósora. Lusta voltam lemászni két emeletnyi lépcsőt, és
semmi kedvem nem volt az udvarhoz.
Félrehúzódtam az ablak mellé, hogy tudjanak elmászkálni a
többiek mellettem – bár elég széles folyósok vannak a művészetiben. Egy
pillanatig reménykedtem, talán megint erre megy a mosolygós lány, talán
köszönünk egymásnak, de nem jött. Szóval éppen nem történt semmi. Semmi de
semmi nem történt, amitől a szünet szünetebb lenne egy kicsit tíz perc
álldogálásnál.
Nekitámaszkodtam a nagy üvegablaknak s
bámultam az udvart. Az idő megállt, persze mindenki tette tovább az esetleges
tennivalóját, de idő nem volt. Megfagyott az idő. Ami azért rohadtul furcsa!
Addig még sosem fagyott meg az idő. A platánfák alatt éppen labdáztak a
kilencedikesek, néhány fiú ment hátrafelé cigizni, egy tanár errefelé nézett,
majd továbbment, két kislány hegedűvel a kezében a dobtermeknél álldogált, a
nap éppen lemenőben volt, az ég vörös, egy repülő ment magasan kelet fele, a
konyhás néni az adminisztrátorral kannákat emeltek le a kocsiról a kantin
előtt. Iszonyúan nyüzsgött minden, morajlott, lüktetett. De időn-kívül. Az
ismerős emberek elvesztették ismerősségüket, mindenki csak valaki volt, nem is
voltak ők, ők. Maga az udvar sem a művészeti líceum udvara olt, hanem csak az
udvar, a platánok csak fák, az iskola csak az iskola, Dani csak Dani, a konyhás néni csak a konyhás néni, a hegedű csak hegedű lett. És semmi több. Az
egész mindenség az lett ami, semmi több. És éppen ott létezett a szemem előtt.
Persze ezt az érzést nem is lehet elmesélni. Minden messze lett. Minden
semleges lett, és messze visszahúzódott tőlem. Nem tőlem: belőlem. Én valójában
ott sem voltam akkor – talán az utolsó az a vörös ég, vagy a lemenő nap voltam.
De aztán semmi több. Minden ott volt előttem, létezett. Attila megállt mellettem,
és megkérdezte mit bámulok. Megpróbáltam elmondani neki, de nem lehetett. „Nézz
ki az ablakon – mondtam – látod?” „Mit?” Szóval ő nem látta. Akkor azt kezdtem
magyarázni, hogy ez valószínűtlen, mert akármikor lehetünk mi, akárhol lehetünk
mi, de ugyanaz lenne. Ezt sem értette. „Nézd a tájat mindenestől – kezdtem
harmadszor – azt hiszed, ez a valóság. De nem az. Én most látom rajta, benne,
általa, hogy ez nem az. Mert nincs valóság. Mert csak ez az, és semmi több.”
Kezdett vigyorgósan furcsán nézni: „Te Attila, te túl sokat hiszel, az a baj.
Mert né – és megint megmutattam neki, hogy mi van kint – és te sem vagy más
csak te, Attila.” De megközelítőleg sem fogta fel, miről is lehet most szó.
Akkor azt mondtam el, hogy ez egy olyan pillanat, mint bármelyik, és ez olyan
hely, mint bármelyik: mint Mózes csipkebokra. De akkor sem értett semmit. Pedig
olyan egyszerű egyszerű. Még létezünk.
